Juhász Gyula Egyetemi Könyvtár ihlette versének első megjelenése a Nyugat hasábjain.
Juhász Gyula: Filológia
Nyugat 1, 16. sz. (1908. augusztus 16.): 27.
A múzsává lett könyvtár
Juhász Gyula egyetemi évei szorosan összefonódtak a budapesti Egyetemi Könyvtárral. Bölcsészhallgatóként rendszeresen dolgozott az olvasóteremben, ahol nemcsak tanulmányaihoz gyűjtött forrásokat, hanem irodalmi érdeklődését is elmélyítette. A könyvtár különleges atmoszférája olyan mély benyomást tett rá, hogy ihletője lett Filológia című versének:[1]
Budapest, ez a nagyvilági dáma,
Engem nem ölelt, nem csókolt soha,
Szegény diáknak nézett, aki árva,
Kihez a pénz és öröm mostoha.
Egy palotája szeretett csak engem,
A könyvek dohos, ódon csarnoka,
Melynek porától ittasult a lelkem,
Tavaszt nem láttam akkor én soha!
Míg zöldes és lilás pompában ébredt
A nagy körútak ujjongó sora,
Engem rabul ejtett a félsötétes,
Mély titkokat zsongó könyvtárszoba!
Horatiust Scaliger jegyzetével
Bújtam s az óra lassan járt tova
És Lídia, Cloé fehér nevével
Betelt a könyvek nagy, komoly sora.
S mint ősöm, a Korvinák bús diákja,
A múlt ködén átködlő cimbora,
Margóra róttam: Ihatnám! Hiába!
Életszomjam nem oltom el soha!
(Juhász Gyula: Filológia)[2]
A versben az Egyetemi Könyvtár nem csupán a tudás helyszíneként jelenik meg, hanem a költő szellemi otthonaként és ihletforrásaként is.
Juhász Gyula az egyetemi évek alatt szoros barátságot kötött Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. Fennmaradt fiatalkori levelezésükben többször esik szó az Egyetemi Könyvtárról, amely a közös egyetemi élet meghatározó színtere volt,[3] s melyet Juhász Gyula „zavartalan hűséggel”[4] látogatott.
A költő könyvtárban töltött mindennapjairól személyes visszaemlékezések is fennmaradtak. Szalatnai Rezső egyik tanulmányában Dr. Gedő Simon – Juhász egyetemi évfolyamtársa és barátja –, valamint Pétergál Henrik – egykori kollégiumi szobatársa – elbeszélései alapján idézi fel, miként töltötte hosszú óráit a költő az Egyetemi Könyvtár olvasótermében vagy a kávéházakban:
„…a költő órákig tudott ülni moccanás nélkül könyvek és folyóiratok felett, szinte megsemmisülve testi mivoltában. Mohón, kielégítetlenül olvasott, ha kávéházban ültek: szerette az újságot is. Olyankor, olvasás közben, egy szót se szólt környezetéhez. Nem csinált jegyzeteket, mindent emlékezetre bízott, ellentétben társaival, akik buzgón jegyzeteltek mindent. Tudása első kézből szerzett tudás volt, mint Aranyé, Csokonaié.”[5]