HU EN

Az Egyetemi Könyvtár olvasótermi szabályai, 1848.​​

ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár, Levéltár, Egyetemi Könyvtár iratai 19/a, 8. doboz.​

Hajdani szabályokról

Milyen volt vajon használni egykoron az Egyetemi Könyvtárat?

1876-ban a könyvtárpalota megnyitásakor az 1875-ben kiadott ügyviteli utasítás volt érvényben, mely szigorúan meghatározta nemcsak a könyvtár életét, a könyvek kezelését, hanem a látogatók viselkedését is.[1]

A könyvtár ekkoriban nemcsak tudást közvetített, hanem a kor viselkedési normáit is érvényesítette, egészen részletesen szabályozva, ki, hogyan és milyen feltételekkel olvashat. Az olvasóterem például csak azok előtt állt nyitva, akik „tisztességesen öltözöttek és komoly magaviseletűek.” Könyveket kölcsönzésre az egyetemi tanárokon kívül csak „az egyetemi tanács engedélye mellett […] tekintélyes állású férfiak” kaphattak biztosíték nélkül. A könyvekhez az olvasóteremben sem lehetett korlátlanul hozzáférni: egyszerre rendszerint csak egy kötetet adtak ki, és még az olvasnivaló típusa sem volt közömbös: „Regények, színművek s más mulattató könyvek csak bebizonyított tudományos czélra adhatók ki.” A könyvtárosok felügyelték az olvasók munkamódszerét is: „Egy s ugyanazon nap több különböző munka is kiadatik egymás után az olvasónak. Ha azonban a kivonatok tökéletes tervtelenséget, puszta kapkodást árulnának el, a könyvtártiszt fel van jogosítva az ily követeléseket visszautasítani.” Természetesen az olvasóteremben teljes csendet vártak el: a hangos beszéd, a felesleges járkálás és minden más zavaró viselkedés tilos volt.

Az 1881-ben kiadott új szabályzat lényegében megismételte a korábbi előírásokat, csupán a könyvtári látogatójegy bevezetésével hozott újdonságot.[2] A szolgáltatási filozófia egyszerű volt: a használónak kellett alkalmazkodnia az intézményhez.

Az 1901-es szabályzat már egy korszerűbb könyvtári szemlélet első halvány jeleit mutatja.[3] A helyben olvasás és a kölcsönzés szabályai ugyan továbbra is őrizték a korábbi rendszer sajátosságait: biztosíték nélkül továbbra is csak az egyetemi tanárok és a „tekintélyes állású férfiak” kölcsönözhettek, a hallgatók számára azonban már megjelent egy fontos könnyítés. Pénzbiztosíték helyett „egyszerre egy művet vagy könyvet csak indexük letétele vagy valamely egyetemi tanár aláírása mellett” is kikölcsönözhettek.

A szabályzat ugyanakkor továbbra is különbséget tett az átlagos olvasók és a tudományos elit között. „Az egyetemi tanárok, egyetemi tanácsi engedélylyel, magyar tudományos akadémiai tagok és más tudósok számára a közolvasóterem mellett külön olvasó- és dolgozóterem is áll használatul. Ugyanez utóbbiak jogositvák a hirlapi- és folyóirati szoba látogatására is.”[4] Ez az eredeti tanári olvasó a mai Nagyolvasóból nyílt, a hírlapszobák pedig a földszinti kerek szobában és a kapcsolódó kisebb szobában kaptak helyet. Más kutatók e termeket csak külön rektori engedéllyel használhatták.

A ma már megmosolyogtató, ám a korban egyáltalán nem szokatlan szabályok ellenére a könyvtár egyre népszerűbb lett, a használók számának növekedése azonban már ekkor is komoly gondokat okozott.

1909-től a könyvtár már a fővárosban újdonságnak számító Messenger Boy kerékpáros küldöncszolgálatot is igénybe vette. A biciklis futárok a kölcsönzött könyvek házhoz szállításában és szükség esetén a határidőre vissza nem hozott kötetek visszaszerzésében is közreműködtek, szolgáltatásukért kötetenként 20 fillér ellenében.[5]