Hevesi Sándor (1873‒1939).
Az Érdekes Újság Dekameronja: Száz magyar író száz legjobb novellája. 8. kötet (Budapest: Légrády, 1915).
Hevesi Sándor tréfája
Az Egyetemi Könyvtár nemcsak tudósok, hallgatók és kutatók életének volt fontos helyszíne, hanem időnként színészeké és rendezőké is. Legalábbis erről tanúskodik az a kedves történet, amelyet a korabeli lapok Hevesi Sándor (1873–1939) rendezőről, a Nemzeti Színház legendás igazgatójáról őriztek meg.
Hevesi híresen szórakozott ember volt. Egy alkalommal fontos dolga akadt az Egyetemi Könyvtárban, ám attól tartott, hogy másnapra elfelejti. Ezért különös emlékeztetőt talált ki. Az egyik változat szerint[1] saját magának címzett egy levelezőlapot azzal az üzenettel, hogy másnap reggel várják az Egyetemi Könyvtárban, egy fontos ügyben. A másik változat szerint[2] egy barátját kérte meg, hogy küldjön neki névtelen meghívást a könyvtári találkozóra.
A terv működni látszott. A levelezőlap megérkezett, Hevesi pedig megjelent a megbeszélt időben, az Egyetemi Könyvtárban. Csakhogy hiába várta a titokzatos ismerőst: senki sem érkezett. Türelmesen ült, várt, töprengett, próbálta felidézni, kivel beszélhetett meg találkozót, de nem jutott semmire. Ekkor pillantása a naptárra tévedt.
Április elseje volt.
Hevesi azonnal meg volt győződve arról, hogy valaki ostoba tréfát űzött vele. Bosszankodva távozott, miközben a titokzatos levélírót szidta, és csak jóval később derülhetett ki számára, hogy valójában saját szórakozottságának esett áldozatul.
1967-ben a történet ismét felbukkant a korabeli vicclapban, a Ludas Matyiban, de ekkor már más végkifejlettel. Hevesi ebben is levelezőlapot küld magának, hogy emlékeztesse, a könyvtárba kell mennie; az önértesítés azonban célt téveszt. Mivel nincs aláírva, és nincs megadva a téma, hogy miért is menjen az Egyetemi Könyvtárba, a címzett az udvariatlan megkeresést figyelmen kívül hagyja, és nem megy el a találkozóra.[3]
Akár megtörtént pontosan így vagy éppen ellenkezőleg, akár az évek során formálódott anekdotáról van szó, a történet jól mutatja, hogy az Egyetemi Könyvtár a 20. század elején és a közepén is már a budapesti szellemi élet egyik természetes találkozóhelye volt. Olyan hely, ahol nemcsak könyvekkel, hanem néha saját feledékenységünkkel is szembetalálkozhatunk.