Szilágyi Sándor portréja a Vasárnapi Ujság megemlékező cikke mellett.
Szádeczky Lajos: Szilágyi Sándor.
Cserna Károly rajza.
Vasárnapi Ujság 46. évf., 4. sz. (1899. január 22.): 1.
Ki mit vesztett haláloddal / Ki tudná azt elmondani?![1]
„A magyar történettudomány nagyérdemű bajnokát, Szilágyi Sándort, ma délután kísérték utolsó útjára. Egyszerű volt a végtisztességadás, miként a nagy tudós élete, és mégis impozánssá tette a közrészvét őszinte, hatalmas megnyilatkozása.”[2]
Huszonegy év igazgatóság után, ami idő alatt az Egyetemi Könyvtár tudományos központként való kialakításán fáradozott, Szilágyi Sándor (1827–1899) hosszú betegség után hunyt el ugyanazon könyvtár falai között, otthonában. Ravatalára is lakása dolgozószobájában készítették elő (díszmagyarba, azaz atillába öltöztették), majd a koporsót kiállították a könyvtár előcsarnokában.
A végső búcsút venni kívánók a könyvtár Reáltanoda utcai frontján lévőn kapun keresztül érkeztek. Az aula falát fekete posztóval takarták be, a koporsót vékony gyertyatartókba állított karcsú gyertyaszálak, illetve díszcserépbe ültetett pálma- és babérfák szegélyezték.[3] Óriási, az egyetem színeivel és egy fehér szalagra írt búcsúüzenettel díszített babérkoszorúját elhelyezte államtitkárok, miniszterek, udvari tanácsosok, országgyűlési képviselők koszorúi mellett a könyvtár tisztviselő kara is.[4]
A tudományos élet megbecsült tagja felett az utolsó búcsúzó beszédeket a Magyar Tudományos Akadémia, a Történelmi Társulat és a Heraldikai Társulat egy-egy tagja mondta el. Köztiszteletben álló alakját a Vasárnapi Újság gyászoló sorai mutatják legjobban:
„A tudós eltörpült benne lelkének jósága mellett. A szellemi nagyságnak megvan a maga mértéke; ezt elvégzi a rideg értelem; a szívjóságot csak a szív mérheti meg, ennek nincs egyéb fokmérője. A szív jósága az, a mi Szilágyi Sándorban megmérhetetlen volt.”[5]