A ma is álló épület Toldy Ferenc rendkívüli kitartásának emlékműve is: annak az embernek az öröksége, aki évtizedeken át küzdött azért, hogy a magyar tudomány egyik legfontosabb gyűjteménye méltó és biztonságos otthonra találjon.
Schedel [Toldy] Ferenc, az Egyetemi Könyvtár igazgatója (1843–1874).
Barabás Miklós litográfiája, 1845.
ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár, Egyetemi Könyvtár, Képgyűjtemény, KEP05642.
A telekvita
Az Egyetemi Könyvtár mai épülete mintegy hetven évvel korábban is megépülhetett volna. Nem a pénz vagy a tervek hiányoztak, hanem az, hogy az egyház és az állam megegyezzen: valójában kié a telek.[1] A konfliktus azonban jóval mélyebb volt egy egyszerű ingatlanjogi kérdésnél.
A történet gyökerei 1784-ig nyúlnak vissza, amikor II. József Pestre költöztette az egyetemet. Ezzel egyidőben a Ferenciek terén (akkori nevén Barátok terén) álló ferences rendház jelentős részét az egyetem használatára bocsájtotta, a szerzetesek pedig csak az épületegyüttes kisebb részét használhatták. A könyvtár a rendház teljes nyugati szárnyát és a déli szárny földszintjét kapta meg, a kertben a füvészkert működött, míg a déli szárny emeletére a mérnökiskola (Institutum Geometricum, a későbbi Műegyetem elődje) költözött.
A ferencesek azonban ezt soha nem tekintették végleges állapotnak. Úgy vélték, hogy az egyetem nem tulajdonául, hanem csak használatra kapta meg a rendházat, ezért az elkövetkező évtizedekben újra és újra igényt tartottak az épület egyes részeire, majd egész épületszárnyakra, végül gyakorlatilag az egész telekre. Az egyetem viszont arra hivatkozott, hogy a budai épületek feladásáért cserébe jogszerűen jutott a pesti helyiségekhez.[2]
Az 1850-es évekre a konfliktus már régen túlmutatott egy ingatlanjogi kérdésen. A Bach-korszak idején a katolikus egyház a birodalmi politika fontos támasza volt, miközben az egyetem és a világi értelmiség egyre inkább a jozefinista és modern állami szemléletet képviselte. A könyvtár ügye lassan egy szélesebb kulturális és politikai vita jelképévé vált.
A kérdésben az esztergomi érsek, miniszterek, városi vezetők, mérnökök, bírák és országgyűlési képviselők is állást foglaltak. Az új könyvtárépület tervei sorra készültek el, majd hiúsultak meg, miközben a könyvtár jövője folyamatos bizonytalanságban maradt.
Közben a régi könyvtárépület állapota egyre romlott. A tető megsüllyedt, a raktárak megteltek, az olvasók száma folyamatosan nőtt. Ebben a helyzetben vált az ügy legkitartóbb szószólójává Toldy Ferenc könyvtárigazgató, aki röpiratokban, szakvéleményeken keresztül és politikai fórumokon próbálta elérni, hogy a könyvtár végre önálló épületet kapjon.[3]
Az 1860-as évek végére a vita már az országgyűlésben is megjelent. Ekkorra már nemcsak a könyvtárról szólt, hanem arról is, hogy milyen szerepet kap a tudomány és a felsőoktatás a modern magyar államban. Tisza Kálmán azt a kérdést vetette fel, hogy az egyetem állami vagy felekezeti intézménynek tekintendő-e.[4] Deák Ferenc válasza egyértelmű volt: a magyar egyetem állami intézmény.[5]
Bár a bíróságok sorra a ferences rendnek kedvező ítéleteket hoztak, és az egyetem elvesztette a legfontosabb pereket, a ferencesek mégsem tudták elérni, hogy a könyvtár elköltözzön. Az évek óta tartó patthelyzet végül mindkét felet kompromisszumra kényszerítette.
A fordulatot végül az 1872-es év hozta el: megszületett a megegyezés, amely szerint a telek megosztásával az egyetem megkaphatta azt a részt, ahol ma az Egyetemi Könyvtár áll. Ezzel végre elhárult az utolsó akadály is az új könyvtárpalota felépítése elől. A közel hetven évig húzódó vita nem hozott teljes győzelmet egyik fél számára sem, de lehetővé tette, hogy a könyvtár végre saját céljaira tervezett, önálló otthonhoz juthasson.