HU EN

A Nagyolvasó 2025. telén.​​

Fotó: ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár.​

Férőhelygondokról – Országgyűlési viták, sajtópolémiák és könyvtárreform-tervek a 20. század elején

Amikor 1876-ban megnyílt az Egyetemi Könyvtár új palotája, a maga korában a magyar tudományosság egyik legkorszerűbb intézményének számított. A 20. század elejére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az intézmény túlnőtt az épület adta kereteken.

Az átadott palotát még mintegy 2200 egyetemi hallgató igényeire tervezték, ám a századfordulóra a hallgatók száma már meghaladta a hatezret. Mindeközben az olvasóterem alig több, mint száz fő befogadására volt alkalmas, a könyvraktárak megteltek, a hivatali helyiségek szűknek bizonyultak, a költségvetés pedig nem követte a növekvő igényeket.

A problémák az 1906-os „vasárnapi vita” után kerültek az országos figyelem középpontjába. A sajtó sorra közölte a cikkeket az Egyetemi Könyvtár helyzetéről, rámutatva, hogy a magyar felsőoktatás legfontosabb könyvtára súlyos helyszűkével, elégtelen költségvetéssel és túlterhelt szolgáltatásokkal küzd.[1]

Ferenczi Zoltán könyvtárigazgató keserűen jegyezte meg, hogy a hallgatók „a lépcsőházban meggyújtott lámpák fénye mellett olvasnak, a mi nemcsak megható, de szomorú látvány is”.[2] A könyvtárépület ügyének leghangosabb szószólója Ballagi Aladár volt, a bölcsészkar akkori dékánja, később az egyetem rektora. 1907 januárjában az országgyűlésben az épület szűkösségét példátlan élességgel ostorozta: „Tényleg ha pályadíjat tűznek ki arra, hogy miképen nem szabad egy könyvtárt építeni, akkor ez vinné el az elsőséget”.[3]

Ballagi hangsúlyozta, hogy a kérdés nem pusztán építészeti probléma, hanem az egész magyar tudományosság ügye:

„Én ki merem mondani, hogy az egyetemi könyvtár állapotától függ Magyarországon legfelső fokon a tudományos nivó. A mint az van berendezve és a mint az hozzáférhető, és a mint az kezeltetik, az elsősorban irányadó arra nézve, hogy mi igazi európai állam legyünk tudományos tekintetben.”[4]

Az országgyűlésben a képviselők az épület bővítését, új könyvtár építését vagy akár egy nagy országos tudományos könyvtár létrehozását javasolták,[5] s Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter is nyíltan elismerte, hogy a helyzet „európai kulturnemzethez” méltatlan.[6]

A parlamenti vitákkal párhuzamosan 1911-re a minisztérium, a könyvtárbizottság és az egyetemi vezetés több fejlesztési tervet is kidolgozott. Felmerült a Szép utcai telek megvásárlása és a könyvtár jelentős bővítése, valamint többféle elképzelés volt egy teljesen új épület felépítéséről is. A könyvtárat még Zichy János vallás-és közoktatási miniszter is felkereste,[7] s abban minden résztvevő egyetértett: az Egyetemi Könyvtár helyzete nem maradhat változatlan.

1914-re úgy tűnt, hogy a megoldás végre kézzelfogható közelségbe került. Ekkor azonban kitört az első világháború. A fejlesztési tervek lekerültek a napirendről, a pénzügyi források eltűntek, a könyvtár munkatársainak egy részét katonai szolgálatra hívták be. A nagyszabású elképzelések megvalósítása elmaradt, a férőhelyprobléma pedig a mai napig itt maradt…