Hogy e hivatalnoki réteg már említett társadalmi kiszolgáltatottságának fokát és mélységét valamelyest árnyalni tudjuk, hivatkoznunk kell Pádlyra, e két díjnok közül arra, aki szebben írt, ügyesebbnek bizonyult, „többre vitte”, irodavezető lett belőle, segédtisztté avanzsált. Segédtiszt ugyan akadt előtte több is (az idős Jankovich Antal és Barabás Sámuel, utóbbi helyére nevezték ki Pádlyt.), tehát a segédtiszti állást nem ekkor „creálták”, nem Pádlyra szabták. Ám az az igazgatói érvelés (1884/85-ös tanév), amellyel Szilágyi Pádly kinevezését felterjesztette, mélyebb bepillantást enged a hivatalt vezető szándékokról, Szilágyi személyes motivációiról. Idős kora miatt Pádly számára komolyabb hivatalnoki pályafutás már nem jöhetett szóba, de addig mutatott hivatalnoki erényei, legfőképp precizitása, ügyintézésben mutatkozó, jogi jártasságra visszavezethető ügyessége minden bizonnyal komoly érv lehetett a megnövekedő mennyiségű, rendkívül időrabló adminisztrációtól szabadulni igyekvő történész-igazgató számára, aki át kívánta szervezni a könyvtári ügyintézést, és korábbi minisztériumi tapasztalatait felhasználva rögvest 2 irodavezetői megbízást is adott a minden tekintetben alkalmasnak ítélt Pádlynak. Rábízta az iktatást és a kiadást. (EK. a. Ikt. Iratok1884/85/22. doboz). Nehezen visszautasítható, előrelépés lehetőségét kínálta úgy, hogy ezzel a poszttal nem kötelezte el se magát, se minisztériumát különösebben, hiszen a segédtiszti kinevezéssel nem járt nyugdíjjogosultság és sokkal magasabb bér sem. Ugyanakkor a várható többletmunka kevéssé állt arányban az érte ígért anyagi elismeréssel és az ezzel járó felelősséggel!
Az 1826-os születésű Pádly Lajos ekkor ötvenes évei derekán járt. Hogy mi motiválhatta akkor, amikor 1876-ban a múzeumból a könyvtárba pályázott, erről hiányoznak információink. A két díjnokot, Pádlyt és Egervárit azonban kezdetektől fogva előszeretettel hasonlítgatta össze környezetük, Szinnyei is. E gyakori összehasonlítgatás mögött azonban lényeges különbségek rejlettek. Egyfelől Pádly magasabb képzettsége (végzett jogász volt, míg EPÖ abba hagyta tanulmányait), könyvtárrendezésben szerzett komoly szakmai gyakorlata (Nemzeti Múzeumbeli tapasztalatai! Egervári is tiszteletreméltó hivatali előélettel rendelkezett, az Akadémián volt korábban megbecsült corrector, de ez a könyvtárrendezés szempontjából nem ért fel Pádly „érdemeivel”.), rendezettebb családi és kiegyensúlyozottabb anyagi viszonyai (A Stáhly utcában lakott, nem volt nagycsaládos.). Bár talán legalább ennyire fontos lehetett az a tényező is, amelyet a Pádly-családi legendárium őrzött meg, miszerint Pádly, Deák Ferenc jó barátja volt [ld. Antik Tanulmányok 42 (1998): Adamik Béla: Szidarovszky János emlékezete (189-203. p.)] és – ami tán még fontosabb lehetett – állítólag beszélt vagy 7 nyelven. E két ember hivatali megítélésének alapját lényegében azonban az azonos hivatali beosztás, az azonos anyagi megbecsültség, vagy inkább ennek meglehetősen szerény volta, szóval a hivatali „sorsközösség” határozta meg.
A kettejük közötti hivatali „rivalizálást” nem egyszer Szinnyei maga „idézte elő”. Szilágyit személyesen informálta a díjnokok által elkövetett hibákról, túlkapásokról, ami egyébként első őri kötelességei közé tartozott (!). Egyfelől demonstrálva Szilágyinak lojalitását, másfelöl éreztetve a díjnokokkal hatalmát, amit persze a díjnokok, ahol és ahogyan csak tudtak, igyekeztek megtorolni. „A díjnok csak díjnok lelkű marad mindig.” Állapította meg naplójában. (Szinnyei naplójának számos vonatkozó passzusát lehetne idéznünk. Ez történetesen 1878. 11. 19-i feljegyzés. Sok múlott rajta, hogy milyen az díjnok megítélése, bár csekélyebb befolyással bírt arra, hogy e megítélés anyagiakban mit is jelentsen. Pádlyval sem járt el másként, mint a többiekkel. Tulajdonképpen lenézte, ipar-lovagnak, szélhámosnak nevezte, de ettől függetlenül előszeretettel és gyakran dolgozott vele. Jól tudtak együtt dolgozni. (1878. 11. 15-i naplóbejegyzés, az „Iparlovag” a Czuczor-Fogarasi szerint szerencsevadászok gúnyneve volt, kik azon iparkodnak, hogy dolog és hivatal nélkül, csalás által megélhessenek; […]) Collationáltak, (egyeztettek), céduláztak, rendszereztek, osztályoztak statisztikát készítettek stb. Sokat elárulnak hivatali főnök és díjnok viszonyáról ezek a sorok:
1879. 05. 19.: Kudora, Máté és SzJ vitája a rendezésről: „Egy különös eset fordult elő, egy czédula, mely Pádly introgájának volt kezdete, most rehabilitálta akkori kudarcomat; egy művet, melyet Bf-be osztályoztam, az igazgató (Pádly sugalmából) B-be javította s most ugyanő ezen művet áthelyeztetni kívánja Bf-be. Még nem mutattam be neki az eredeti czédulát.”
Hagyta a dolgot megérni, majd pár nappal (05. 21.) később így írt:: „[…] ezután Szilágyinak megmutattam Pádly czéduláját, aki tagadhatatlanul a legjobban czéduláz, még is találtam a czéduláján két hibát. Vegye tudomásul, úgyis el van ragadtatva, mert Egervári igen hanyag.
Váratlan betegség, baleset, haláleset bekövetkezte valóságos sorscsapás volt. A könyvtár amennyire ez módjában állt, igyekezett „jóindulattal kezelni” az ügyet, Szilágyi magánemberként is zsebébe nyúlt néha. (1877. 10. 11-i bejegyzés: „Egervári beteg volt, ma vették fel az 50 frt ajándékot.”), de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a biztosnak látszó, sok szempontból valóban annak is tekinthető egzisztencia, rendkívül sérülékeny.
December elején Szilágyi még ilyen sorokat intéz díjnokai érdekében a miniszterhez (1880. 12. 04. / 1880/81 / 46. sz.): „Az egyetemi Könyvtárnál alkalmazott díjnokok reggeltől estig el vannak foglalva, nincs olyan része a napnak, melyben ahhoz a napi díjukon (melyből kijönni nem tisztességesen, de úgy ahogy is lehetetlen) valamit tudnának szerezni. Aztán valóban nagyon terhes munkát nagyon jól végezvén (éppen az ő buzgalmuknak lehet köszönni, hogy a rendezés munkája gyorsan és pontosan halad. Szegényen adósságba merülve állnak a tél küszöbén, igazán sanyarú sorsnak kitéve) hódolattal kérem Excellentiádat kegyeskedjék annak enyhítésére, nekik külön-külön 100 vagy legalább 80 ft segélyt engedélyezni. […] alázatos szolgája SzS.”
Majdnem egy évre rá Pádly komolyan megbetegszik. Szinnyei a nélkülözés számlájára írja a bajt, megemlítve Szilágyi felelősségét is, kiváltó okként Pádly túlterhelését említi.
1881. 12. 12.-én Pádly kézzel írt levélben ezt írja: „8 napja, hogy fekszem s orvosoltatásom már fel is emészté a Ráth […] ő Nsgától kapott összeget, az orvos véleménye szerint, mert idegzetem nagyon meg van támadva, még 10-14 napi teljes ápolásra és gyógyításra lesz szükségem, hogy lábra álljak. Nincs segélyforrásom, csak egyedül Nagyságod nemes szívűsége, s irányomban annyiszor tanúsított jóságos részvéte, esedezem tehát, ha a minisztériumnál részemre 60 Ftnyi gyógyítási segélyt kieszközölni méltóztatnék […].
Hogy a fenti levélben említett Ráth úr a pesti Szent-Háromság patika ekkori tulajdonosa volt-e, tehát az alapító neves gyógyszerész, Ráth József fontos posztokat betöltő Péter nevű fia, nem tudjuk, de nem zárhatjuk ki, 1880-ból őriz az egyetemi levéltár egy „A’ városi szent háromságról elnevezett gyógyszertár”-tól származó kimutatást, névszerinti listát, amely az 1879-es év folyamán a könyvtár számára kiszolgáltatott gyógyszerekről tanúskodik. ((EK. a. Ikt. Iratok, 17. doboz) Az az könyvtári hivatali számlák utalnak arra, hogy a személyzet részére ebből patikából hozatott gyógyszerek árát a könyvtár állta, még a szolgaszemélyzet esetében is. Ez megfelelhetett a korabeli társadalombiztosítási gyakorlatnak állami intézmények esetén, és ha teljességgel nem is, de bizonyos mértékig megfelelt a későbbi közigazgatásjogi kézikönyvben (Kmethy, 1897) rögzítetteknek is, azaz ekkorra 30 napig munkáltatói kötelemként írták elő a gyógyszerköltség viselését a munkaadó számára minden olyan esetben, amikor az ápolt vagyontalansága miatt nem tudta megfizetni a felírt gyógyszert. Ezt kiegészítendő létezett a betegsegélyző pénztár és maga a segély intézménye. (Bizonyos feltételek mellett ingyen juthatott hozzá a beteg továbbá gyógyfürdőhöz, sebészeti szerekhez, gyógy–, ill. ásványvízhez). Ám nem zárhatjuk, ki teljességgel azt, sem, hogy a könyvkiadó Ráth Mórra történt utalás. Pádly érvei között ismét ott szerepelt a múzeumi példa, amelyet jól ismert:
„Megemlítem, hogy ilyen betegségi segélyre díjnokoknál van elég precedens, mert a múzeumban létem alatt történt [hivatkozik Hoóz József esetére] magam adtam azt kezéhez, mert barátom volt. Bajom tetőzéseül, mint a mellékelt adó-cédula mutatja, executióval is vagyok fenyegetve beteg ágyamban, már foglalás, összeírás is megtörtént, s ha ma holnap nem fizetek, árverés fogna történni.”
Betegsége súlyosságára tekintettel Dr Gebhardt Lajos főorvos kórházba rendeli betegét. Szinnyei beszámol róla, hogy Kudorával együtt azt latolgatták, hogy gyűjteni kéne számára, bármit hozzon a sors. 1881.12. 17.
Pádly tudta, hogy az említett múzeumi gyakorlat, lényeges dolgokban eltér az EK-belitől, Szilágyi jóindulatára bízta magát. Érvelése arra enged következtetni, hogy ennek lehetett alapja. Egervárihoz hasonlóan, hogy ő is minden pénzszerzésre módot adó eszközt megragadott, de alapvetően betegségéig, majd haláláig könyvtári fizetéséből élő kishivatalnok maradt, mint a nagycsaládos, özvegyemberként nyomorgó Egervári, aki szintén megpróbálta magát és népes családját talpon tartani. Utóbbi esetében nevezetes az az alkalom, melyet szintén Szinnyei említ, hogy Egervári a hagyományos Sándor-napi ünnepek egyikén nem jelent, nem jelenhetett meg hivatali feljebbvalói előtt, mert nem volt egyetlen tisztességes. megjelenésre alkalmas ruhadarabja sem.
Kazimír Edit
Egyetemi Könyvtár és Levéltár