Hogy mennyire tartja számon a tudós matematikus, egyetemi tanár Vállas Antalt az emlékezet?
Tartok tőle, hogy nem annyira, mint azt ez a jeles, eredeti gondolkodású tudósember megérdemli. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy az életműnek csak a kevésbé számon tartott részében eshet szó arról a soha be nem fejezett enciklopédiáról, amelyről ezúttal szeretnék beszélni.
Már a címlapot helyettesítő előzéklapra jegyzett, kézírásos sorok is egyedülálló vállalkozást ígérnek:
Nemzeti Encyclopaedia, avagy Magyarországnak és Erdélynek állam- földrajzi és történeti nevezetességei. Szótár alakban. Szerkeszti Vállas Antal magy. tudós társasági rendes tag. Pesten 1847-1848. Hartleben K. A. tulajdona.
De a bejegyzést tevő egyszerűen nem akarta, hogy feledésbe merüljön mindaz, amiről ő még tudomással bírt, ezért gondosan az alábbi magyarázó kiegészítést fűzte a „címleíráshoz”:
„Ezen munka a VII. füzetig haladván az 1848. évi események által félbeszakasztatott és szerzőjének kiköltözése után Észak Amerikába többé nem is folytattatik. Szerzője New-Orleansban az anglikán hitre tért által és pappá lett. 22/6 1857.”
A kötéstábla belső lapjának bal felső sarkára a könyv későbbi tulajdonosának, Pauler Tivadarnak a tulajdonbejegyzése került – Pauler Tivadaré –, és ha hihetünk az egykori feldolgozó könyvtáros ceruzás bejegyzésének, a Pauler-hagyatékkal került a könyvtár birtokába. Beérkezési évként 1885-öt sejtet a könyvtárosi bejegyzés, míg a Pauler-hagyaték részeként ismert 1872-es [!], tételes könyvlista (J 65-ös autográf kézirat) az 1534. tételként tünteti fel.
Az enciklopédia az Aba címszótól az Inánd-ig tartalmazza mindazon ismereteket, amelyeket a mű széles látókörű szerzője Magyarországgal és Erdéllyel kapcsolatban a címben rögzített hármas szempont szerint fontosnak ítélt.
A kötetet végiglapozva csak sajnálhatjuk, hogy az enciklopédia befejezetlen maradt. A szócikkek (típusuk szerint: falvakról, helységekről, városokról, intézményekről, jeles személyekről szólók), és a felépítésük mögött kitapintható világos és egységes szemléletmód, az egyes szócikkek esetében majdhogynem önálló értekezéssel is felérő összefoglalások nagy haszonnal forgatható művet előlegeztek. Ilyen alapos tárgyi ismeretanyagról, logikus összeszedettségről, széles ismeretekről, európai kitekintésről árulkodó szócikk készült az Akadémiáról, az alaptörvényről, a bankokról, a collegiumokról, a csatornákról vagy az egyetemről, gazdasági egyesületekről, gimnáziumokról, ill. pl. hegyekről.
A mutatóba hozott Egyetem szócikk – összesen 36 oldal! – is európai körképpel indít, majd Vállas igen részletes hazai „egyetem-történetet” rajzol, amelynek során egészen a XIII. sz.-i káptalani iskolákig nyúl vissza, de részletesen tárgyalja a Nagy Lajos-féle pécsi egyetemtől, a XV. sz.-i Vitéz János-féle esztergomi, majd pozsonyi egyetemalapításon át a Mátyás iskolaalapításáig tartó időszakot, melyről ugyan megjegyzi, hogy az nem tekinthető ebben az értelemben egyetemnek!
Az 1635. nov. 13-án személyesen Pázmány által megnyitott jezsuita egyetem alapításának körülményeit is európai kontextusban szemléli, megállapítván, hogy azt pl. mindössze 4 hónappal előzte meg a Richelieu alapította francia akadémia létrehozása. Ismerteti az egyetem történetírójának tekintett Kazy Ferenc visszaemlékezését, amelynek során leírja az egyes egyetemi tisztségviselők kötelmeit, a karok felépítését, a professorok jogait és kötelességeit, tanítandó tárgyait, azaz rövid, frappáns áttekintését adja a nagyszombati egyetem szerkezetének és működésének.
A jezsuita korszak lezárulását két okra vezeti vissza, egyrészt a nagyszombati jezsuiták megkövesült oktatási-nevelési rendszerére, másrészt Magyarország és a reformoktól visszhangzó Ausztria, valamint Csehország közötti nézetbeli különbségekre.
A felvilágosodás kori Magyarország iskolai reformja elodázhatatlannak mutatkozott, és mivel az alsóbb fokú intézmények az egyetemről nyerték oktatóikat és tanítóikat, ezért mindenek felett az egyetemen volt szükség a változtatásra – állapítja meg Vállas.
Figyelemre méltó alapossággal veszi sorra az újraalapítás körül megnyilvánuló uralkodói körültekintés minden momentumát, amellyel „a’ nagy királynő” az egyetem anyagi biztonságát kívánta megalapozni. A vonatkozó latin passzusokat idézi, ill. felsorolja a konkrét eseteket, pl. az I. Ferdinánd által a jezsuitáknak juttatott spanyolországi pénzalap visszaszerzésének történetét 1767-ből.
A német nyelv oktató és diák számára egyaránt történő „közönségessé” tételében sokakkal ellentétben nem láttat veszélyt, bevezetését az alábbiRatio Educationis-ból idézett érvvel támasztja alá:
„A tapasztalás azt mutatja, hogy a nemetlen ifjúság, dologkerülő tunyaságból, kelletinél nagyobb számmal, de kevesebb sikerrel járja a’ deák iskolákat, és hogy emiatt a mezei gazdaságtól, a mesterségektől és kereskedéstől számos egyének elvonatnak…”
Külön passzusokat szentel annak a kérdéskörnek, hogy mit mond ki a Ratio Educationis:
1.) az egyetem igazgatásáról,
2.) a professzorok választásáról,
3.) az egyetemi tanulmányokról,
4.) az egyetem tudományos segédeszközeiről.
Ez utóbbi esetében engedtessék meg nekem, hogy az Egyetemi Könyvtárról mondottakra koncentráljak;
„[a könyvtár] közös segédeszköze minden egyetemi karnak” – állapítja meg, beszél az alapítás óta 90000-resre duzzadt állomány értékes kéziratállományáról, Pray, Hevenesy és Kaprinay hagyatékáról, hivatkozik a Rat. Ed. azon rendelkezésére, hogy a könyvtáros ”bibliograph és a’ külföldön is ösmeretes tudós legyen”. És nem habozik az „elmarasztalandók” megfogalmazásakor sem, szóvá téve:
1.) a meglévő könyvállomány egyes szakokban tapasztalható szegényességét, hiányosságait,
2.) az állomány kevéssé modern, ill. korszerű összetételét,
3.) a permanens helyhiányt, mely diákot, oktatót, tudóst egyaránt érint.
Végigtekintve és felsorolva az egyes karok speciális segédeszközeit, az alábbi fontos megállapításokkal folytatja;
„a’ magyar tudományosság és a’ magyar kir. egyetem érdekei sokkal fontosabbak, mintsem hogy a’ Rat. Ed. fe[nt] közlött némely főpontjait, ’s a’ mai praxisnak némely fő kérdéseit érintetlenül hagyhatnók,”
És kimerítően tárgyalja a személyzet fontosságának, a külföldi tanulmányok szükségességének és az oktatói jutalomnak, előléptetésnek kérdéskörét – megint csak külföldi – francia ill. német – kontextusba ágyazva véleményét.
Idézném azt, amit a személyzetről mondott, mert a lényeg egyszerűbben és találóbban ma sem fogalmazható másként: „[a személyzet] annál fontosabb szerepet játszik, minthogy általa mindent elérhetni, nélküle semmit.”
A könyvben olvasható még az egyetem az aprólékos részletességű – még a használt tankönyvekre is kiterjedő – 1846/47-es állapotának leírása, amely a látlelet pontosságával rögzített mindent, s amelyet a híres Mária Terézia-féle alapító oklevél teljes latin szövegű közlése egészített ki.
Jelzete: J 640
Lapozzon bele!
Kazimír Edit
Egyetemi Könyvtár és Levéltár
