Tulajdonképpen, ez is egy 1877-es történet. A Corvinák hazakerülésével összefüggő, az akkori, egyetemi ifjúság küldöttségének konstantinápolyi útjához köthető, amolyan mellékszál.
Mondhatná az ember egy véletlen szülte, „személyes” ajándék története, amelyhez az alkalmat a haza induló ifjak hajóbalesete teremtette meg. De mivel a fontosabb történés, maga a „szenzáció”, azaz a Corvinák hazakerülésének története most is, később is, gyakorlatilag mindent felülírt, a fotóalbum eredete, Magyarországra kerülésének története és későbbi sorsa lényegében véve mindvégig a kevéssé fontos háttéresemények egyike maradt, amelyre - azonban az idő előre haladtával - egyre kevésbé emlékezett a mindenkori közvélemény. Mindössze időnként vetődhetett fel az albumot őrző gyűjtemények (Egyetemi Olvasókör, Múzeum Könyvtára, Egyetemi Könyvtár) gazdáiban a kérdés, vajon honnan, hogyan került a fényképalbum az ő tulajdonukba? Kik lehetnek ezek a művészi igénnyel megörökített férfiak és nők, hová valók a különös hangulatú műterembelsők és tárgyi rekvizitumok, melyeknek képei oly gazdagon sorakoznak egymás mellett, reprezentálva a korabeli fényképészi munka magas szakmai színvonalát, kifejezve az ajándékozó fél nagyrabecsülését, tükrözve a török egyetemi ifjúság szimpátiáját.
Az albumhoz, persze, egy veretes franciasággal megfogalmazott levél is tartozik, melynek küldői a konstantinápolyi egyetem diákságának képviseletében írták alá levelüket. Az eredeti francia szöveg szerint:
"Messieurs,
Les étudiants de l'université de Constantinople ont été vivement émus en apprenant les dangers que vous avez courus dans la mer Noire.
Mais cette émotion a bientôt fait place à une véritable satisfaction en songeant que sans votre retour inopiné, ils n'auraient pu accomplir un devoir qui leur tenait à coeur et que la rapidité de votre départ les avait empêchés de remplir. Nous pouvons donc dire qu'à quelque chose malheur est bon.
Ce devoir, Messieurs c'est l'offre de ce petit souvenir que nous venons vous prier de déposer dans les archives de l'université de Pesth, comme une marque d'affection de la jeunesse ottomane vis-à-vis de la noble jeunesse hongroise.
Dites bien à cette noble jeunesse que notre tache et la sienne sont identiques, que nous poursuivons les uns et les autres un double but: celui de vulgariser les sciences dans nos chères patries, et celui de repousser le danger commun qui menace nos nationalités.
Notre cause est une cause sacrée et nous ne doutons point que la bénédiction divine ne seconde toujours nos efforts. Courage, Messieurs, l'avenir de la Hongrie et de la Turquie se trouve entre les mains de la jeunesse de ces deux nations amies.
vivent nos frêres les Magyars!
La députation des étudiants de l'université impériale ottomane" azaz
„Tisztelt Uraim! A konstantinápolyi egyetem hallgatóit mélyen megrázta az Önök, Fekete-tengeren elszenvedett zátonyra futásának híre. De ez a felindultság hamarosan valóságos megelégedettségnek adta át a helyét, arra gondolva, hogy az Önök váratlan visszatérése nélkül nem tudnák teljesíteni a szívüket lelkesítő feladatot, melyet az Önök gyors távozása akadályozott meg. Elmondhatjuk tehát, hogy van jó is a rosszban.
A feladat pedig, tisztelt uraim az, hogy kérjük, szíveskedjenek elhelyezni a pesti egyetem levéltárában ezt a kis emléket úgy, mint az oszmán ifjúság szeretetének a jelét, a nemes magyar ifjúság iránt. Mondják meg ennek a nemes ifjúságnak, hogy a mi feladatunk és az övék azonos, hogy számon tartjuk egymást azzal a kettős céllal, hogy népszerűsítsük a tudományokat a mi drága hazáinkban, és visszaverjük a közös veszélyt, amely népeinket fenyegeti.
A mi ügyünk szent ügy, és semmi kétségünk a felől, hogy erőfeszítéseinket mindig az isteni áldás segíti.
Fel a fejjel, Uraim, Magyarország és Törökország jövője e két baráti nép ifjúságának a kezében van. Éljenek a mi magyar testvéreink! Az Oszmán Birodalmi Egyetem hallgatóinak küldöttsége „
A balesetről természetesen korabeli magyar sajtó is beszámolt: Eleinte csak ilyen röviden:
„A küldöttség érkezése egy Fekete–tengeri baleset miatt várat magára, mivel a gőzösnek egy fedélzeten kitört tűzeset miatt vissza kellett térnie Konstantinápolyba”. .(PN 1877. január 28., 26. sz., szerda)
Személyes hangú, részletes beszámolók rögzítették később a hajón zajló drámai eseményeket, és bizony nehezen alkothatnánk képet az eseményekről, ha csak az előbbi híradásra hagyatkozhatnánk.
A Magyarország és a Nagyvilág, XIV. évf. 1877. február 11., 6. számában ezt olvashatta a korabeli olvasó:
"A magyar ifjúság küldöttségének veszedelme a Fekete-tengeren: [...] "Elhelyezkedtünk az "Izmael" hajón. A keddi éjt a kedvezőtlen idő miatt a Beykos öbölben töltöttük, s csak másnap déltájban mentünk ki a Bujukderé és az Unkiar Skel alatt állomásozó török hajóhad fedélzeteiről kísért rokonszenves demonstratio után a háborgó Pontusra. […] Gőzösünk, egy két árbóczos kishajó, kezdetben bátran küzdött meg a vadon zajló elemmel, úgy hogy pár óra múlva már harmincz mértföldnyire távoztunk volt el Rumili-Fanarakitól (a Bosporus utolsó helyisége a Fekete tenger felé), amidőn rettenetes jelenet akasztá meg továbbutazásunkat. Egy a hajó erős ingása folytán eldőlt gyertya felgyújtá nagy cabine-unk mosdóasztalát. S azzal a cajutunk gyorsan tüzet kapott. Égő hajón voltunk a sík tenger közepén. Elképzelhető az iszonyú helyzet, mely még két körülmény által éppenséggel vigasztalhatatlanná vált. Míg ugyanis a matrózok egy része "jangu!", "jangu!" kiáltások között a fedélzetközre behatolt, vízzel telemert vedrekkel bukott inkább, mint futott le a lépcsőkön az égő hálóterembe: a tengerészek majdnem fele térdre borult és imádkozott; úgy hogy kapitányunk, ki annyi csüggedt lélek között egyedül nem veszté el lélekjelenlétét, csak nagy nehezen - ököl és bot segítségével - vala képes a helyzet parancsolta jobb hitre terelni a fatalistákat. Csakis az ő bámulatos erélyességének köszönhetjük, hogy az égés még idejekorán elfojtatott. A másik körülmény, mely a veszedelmet tetemesen öregbíté, az volt, hogy hajónk munitiót, lőport is vitt magával Várnára. E bajból szerencsésen kiszabadulva, a hajó megvizsgálása czéljából visszatértünk Bujukderébe; víz és tűz között egy délutánt, s az éjjelt a kikötőben vesztvén el. Csütörtökön reggel keltünk ismét útra. Hogy milyen útra, az leírhatatlan. Százszor meg százszor csaptak át a hullámok a fedélzeten. Minden perczben más valaki közülünk volt azon eshetőségnek kitéve, hogy a kapitány oldala mellől elsöpörtessék s nyomtalanul vesszen a háborgó, tajtékzó habok között. Az ebédlőtermekben székek s padok, sőt az öt mázsa súlyú asztalok sorba dőltek fel; az ablakok összetörtek, az üveg-és cserépedények egymásután zuhantak le az állványról a padlóra, míg lenn a canineokban a fedélzetközről átszivárgott víz az orkán által hányt-vetett gőzös rendetlen ingázása szerint nyaldosván a hajó oldalait, fülsértő locsogásával egészíté ki az idegrontó hangversenyt. Így töltők a csütörtöki és pénteki napot, étel és ital nélkül. Itt-ott vánszorgott egyik vagy másik közülünk az éléskamrába - a pincéreket, kik betegen feküdtek szobáikban, e két nap óta nem is láttuk - hogy egy darabka tengeri sós ízű kenyérrel vagy penészes eidami sajttal csapjon magának az ily helyzethez méltó lakomát. Csütörtök éjjel 11 órakor értük el 15 mértföldnyi távolságban Várna magasságát. Csak háromórai utazásba került volna még, hogy czélunkat elértük legyen. De kapitányunk, a nagy viharban, nem mert a parthoz közelíteni. Várna sziklás kikötőjében bizton hajótörést szenvedtünk volna. Háromórai tétovázás után Várna párhuzamán, miután látta, hogy a vihar nem csendesül, kényszerítve fogyatékán lévő szénkészlet által, kapitányunk déli irányt kezdett követni. Szénkészletünk még csak 16 órára volt elegendő. Ha ez idő alatt a Bosporus nyílását nem találjuk, el vagyunk veszve. De a magyarok Istene őrködött az "Izmael" sorsa felett. Szombaton délután 4 1/2 órakor jelenté az árbóczkosárban observáló matróz, hogy száraz földet lát. Kolombusi öröm szállt meg a csüggedt magyarokat, mely öröm általános ölelkezés-és csókolódzásban talált kifejezést. Kapitányunk Mehemed Ali bey, ki e szerencsétlen utazás következtében állását veszélyeztetni látta, írásbeli absolutoriumot kért és nyert.„(93.p.)
Ez a váratlan és szerencsés megmenekülés, hazatérés teremtette meg hát az alkalmat az ajándékozásra, így adódhatott a helyzet, kerülhetett az album a küldöttség birtokába, majd a hazatérőkkel együtt, mert az Egyetemi Levéltár ekkor még nem volt önálló intézmény, az Egyetemi Könyvtárba. Az albumban található állománybélyegzők annyit mindenesetre egyértelművé tesznek, hogy a kapott ajándék nem azonnal jutott az EK tulajdonába.
Lapozzon bele!
Album jelzete: G342/1
Digitális változat: http://hdl.handle.net/10831/32645
Levél jelzete: G342/2
Digitális változat: http://hdl.handle.net/10831/32646
Az idekerülés viszontagságainál, azonban messze értékesebbnek mutatkozik a fényképgyűjtemény maga, amely a BTK Török Tanszéke jeles doktorandusz hallgatójának, Sarac Orsolyának köszönhetően rangjához illő méltató sorokat is kapott, hogy arra ösztönözze az érdeklődőt, hogy vegye kézbe ezt a nem mindennapi gyűjteményt.
Sarac Orsolya: Egy ajándék fotóalbum margójára, avagy egy oszmán-török fotóműhely európai sikerei
Az orientalizmus hatása
Az európai ember számára a gyakran misztikummal és szexualitással körüllengett kelet olyan szelete volt a világnak, ahová ő maga nem léphetett be. A 17/18. században nagyon megnőtt az érdeklődés a kelet iránt, amelynek hatására mind a festészetben, mind a zenében és irodalomban olyan művek jelenetek meg melyek az európai művész szemével láttatták ezt az ismeretlen kultúrát. Ezzel egy időben az Oszmán Birodalom is közeledési kísérleteket tett a nyugat irányába és kinyitotta kapuit azon művészeknek, akik személyes élményeket kívántak szerezni Isztambul utcáin. A 18. század első felében az orientalizmus fővárosának is tekinthető Párizsban számos oszmán-török művész tanult, akik tanulmányaik végeztével, visszatérvén hazájukba nem csak az Európában megszerzett szakmai tudásukkal, hanem világnézetükkel is kitűntek társaik közül és felhasználván ismereteiket, olyan újításokat vihettek végbe, mint a fotóművész, Pascal Sébah és örökösei.
A stúdió története
A Sébah & Joaillier fotóműhely alapítója az 1823-ban született Pascal Sébah, aki Párizsban tanulta ki a mesterségét, majd 1857-ben nyitotta meg első isztambuli fotóműhelyét, akkori nevén az El Chark Société Photographicot. 1863-ban részt vett a Sergi-i Umumi-î Osmanî-n (Oszmán Általános Kiállítás), ami meghozta neki az ismertséget. Ezt követte a következő sikere, amikor az 1867-es párizsi kiállításon éremmel is díjazták műveit. Ezekben az időkben még inkább városi életképeket, épületeket ábrázoló fényképeket készített. Pár évvel később megismerkedett a kor elismert festőjével, Osman Hamdi Beyjel, akivel közös munkálatokba kezdett, így születtek meg a stúdió első portréfotói.
Az Oszmán Birodalom is képviseltette magát az 1873-as bécsi világkiállításon, amelyen számos ékszert, drágakövet és népviseletet vonultattak fel, és amelyek mindegyikéről Pascal Sébah készítette a fényképeket. Az album a Les Costumes Populaires de la Turquie en 1873 néven jelent meg és az összesen 42 fényképen a kor ismertjei álltak modellt, mint Ahmet Mithat Efendi. Az albummal kivívott nemzetközi elismerés miatt a fotóműhely, hazájában is népszerű lett.
Az 1886-ban bekövetkezett Pascal halálával, a művész hagyatéka és fotóműhelye akkor 16 éves fiára, Jeanra szállt, aki nagybátyja,– Pascal legidősebb fivére – Cosmi segítségével folytatta apja tevékenységét. A céghez csatlakozott a fotóművész, Policarpe Joaillier, így lett a stúdió neve: Sébah & Joaillier.
II. Abdul-Hamid szultán (ur. 1876-1909) nagy kedvelője lett a műhely munkásságának, több megrendelést is kért tőlük: II. Vilmos német császárnak ajándékozott fotóalbumot, valamint 1893-ben az Amerikai Egyesült Államok elnökének, Grover Clevelandnek 51 darab fényképalbumot küldött. Jelenleg a washingtoni National Libraryban található hat album közül, kettőt Sébah & Joaillier készített. A fényképeken különböző oszmán-török városokban élő tanulók portréi láthatók.
1896-ban Cosmi halálával, a fotóműhely vezetését teljes mértékben az akkor 24 éves Jean vette át. Joaillier 1900-as kiválásával pedig egyedül folytatta az akkor már leginkább képeslapok és souvenir albumok készítését. 1910-ben Hagop Iskender és Leo Pergígnani, a Sébah család régi barátja csatlakozott a céghez, aki négy év múlva ki is szállt a társulásból. 1934-ben Jean és Hagop úgy döntött, hogy végleg visszavonul és Hagop fiára, Bedros Iskenderre hagyományozta a fotóstúdiót, amely Photo Sébah et Iskender néven működött egészen 1952-es bezárásáig.
Beállított felvételek
A stúdióban készült portrék azt a célt szolgálták, hogy minél szélesebb rétegnek mutassák meg a török társadalmat. A beállított képeken inkább a nyugati fantáziákban élő sztereotípiák voltak láthatóak, mint a hétköznapi oszmán-török élet jellemzői.Az eszközök választásában is ezt tartották szem előtt: vízipipa, török kávé, Korán, motívumos kelmék, szőnyegek, bútorok. A fényképek leginkább az egzotikus keleti nőket kívánták megörökíteni azon európai turistáknak, akik a zárt hárembe kívántak bepillantást nyerni. Gyakran ugyanazokat a modelleket használták a különböző népcsoportokat bemutató fényképeken is, pl. ugyanaz a női modell szerepel a cigánylány és az anatóliai szépség elnevezésű fotókon.
1860-as években kisebb és olcsóbb papírra (méret: 6,6 x 10,7 cm) hívták elő a fotókat, így könnyebb lett az árusításuk és a terjesztésük. Ezen az úgy nevezett Carte-de-Visite-ken kívül elkezdték a tematikus souvenir albumok elkészítését is, amelyek 20-100 fotót tartalmaztak, és amelyeket az országba érkező turistáknak árulták. Ez annyira divatba jött, hogy egymás mellett nyíltak meg Isztambul utcáin a fotóműhelyek, amelyek szinte ugyanazokkal a dekorációkkal, ugyanazokkal a beállításokkal dolgoztak. A sok versenytárs ellenére a Sébah & Joaillier töretlen sikerét az garantálta, hogy ők voltak az úttörők, akik elsőként kezdték el az ilyen típusú stúdiófelvételek készítését.
Kazimír Edit
Egyetemi Könyvtár és Levéltár